India autentikus ősi vallását hinduizmusnak vagy brahmanizmusnak nevezzük.
A kereszténység és az iszlám után a harmadik legnépesebb vallási formáció, a világon több, mint 900 millió ember világnézetét képezi. Lényege nem isteni kinyilatkoztatáson alapul, hanem a rendkívül differenciáltan rétegződött indiai társadalmi rendszer sajátos képződménye.
A hinduk ősidők óta ugyanazon névvel jelölik a vallásuk alapjául szolgáló elvet, magát az egyetemes hindu vallásrendszert: Szanátana Dharma (a. m. „Örök Rend” vagy „Örök Törvény”). A hinduizmus tehát azoknak a különféle, egymástól igen távolinak tűnő hitrendszereknek, gyakorlatoknak és szent írásoknak a gyűjtőneve, amelynek alapvető világnézetét a Szanátana Dharma határozza meg.
A világ vallásai közül kitűnik dogmatikamentességével, nagy toleranciájával és a missziós tevékenységek teljes hiányával is. Nézetrendszere és filozófiája kísérletet tesz a létezés csaknem minden aspektusának feltárására.
A hinduizmus földrajzi eredetű szó, az Észak-Indiát elözönlő muszlimok az Indus-vidék lakóit nevezték hinduknak, a folyónév perzsa alakjából képezték a nem iszlám hitű lakosság nevét. Tágabb értelemben az i.e. 3. évezredbeli, az árják megjelenése előtti vallási formációkat is a hinduizmus megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Szűkebb, mai értelmezésben a hinduizmus kifejezést attól az időszaktól használjuk, amikor az őslakók által hirdetett vallási (autochon) elképzelések összeolvadtak az upanisadok lélekvándorlást és megváltást hirdető tanaival. Ettől az időszaktól jellemző abrahmanák kiváltságos helyzetének elismertsége is.
Az indiaiak bár használják a ‘Hindu’ kifejezést, vallási hovatartozásukat annak alapján határozzák meg, hogy kit tekintenek a legfőbb istenüknek. A két legnagyobb vallási csoport a visnuiták(vaisnavák, vaiśyák vagy vaiśvák) – azaz Visnu (Viśnu) isten és megtestesüléseinek (Krisna, Rama) követői, illetve a sivaiták (śaivák) – azaz Siva (Śiva) isten követői.
A hindu vallásrendszer nem kinyilatkoztatott vallás, fejlődése évezredeken keresztül nyomon követhető a legrégebbi totemisztikus, fetisiszta hitek megjelenésétől, napjainkig. A fejlődés nem egységes. A különböző változatok, ágazatok és szekták egymás mellett, egymást tolerálva fejlődtek, így kialakult, minden hívő számára kötelező és elfogadható dogmatikája nincs.
A sokféleség és a változatosság alapja az az egész hitrendszert átható nézet, hogy a végső „egy” a hívőtől függetlenül létező valóság, a hozzá való utak, a megközelítés másodlagos. Híveitől nem követeli meg azonban egy túlvilági, mindenható-teremtő és a történelem során megtestesülő lény tiszteletét Kereszténység, iszlám, zsidó vallás) , sem pedig, hogy megtagadják azt (buddhizmus). Az egyén dönti el, vajon ateista teista vagy panenteista kíván-e lenni. Nincsenek egységes, határozott elméletek a világ kialakulásáról, a lélek lényegéről vagy más, nyugaton vitatott metafizikai kérdésekről.
A hindu pantheon megszámlálhatatlan istenei a mitológiák különböző változataiban eltérő, önmaguknak is ellentmondó tulajdonságokkal rendelkeznek, istenek és istennők egyik változatban jóságos és gondoskodó, másikban vérengző és pusztító alakot ölthetnek.
A hindu vallás nem egy olyan kert, amelyet kertészek hoztak létre, és utódaik évszázadokon keresztül gondoztak, ápoltak, alakítottak, hanem buja dzsungel, amelybe gondolkodók, szentek és próféták megpróbáltak ösvényeket vágni.
A hindu filozófusok a Dharmát, illetve a Karma törvényét, mint a világ felett álló legfőbb princípiumot tekintik elsődlegesnek, szemben a Visnut vagy Sivát, mint a mindenben jelenlévő és megnyilvánuló legfőbb urat imádó istenhívőkkel. Az ellentét azonban csak látszólagos. A hinduk nem hisznek abban, hogy létezik - létezhet - olyan koherens metafizikai rendszer, amely önmagában képes leírni a világ teljességét.
A hindu időfelfogás
Az időfogalom az ind filozófia és a hindu mitológia egyik legfontosabb pillére. Egyrészt elhelyezi az embert a végtelen időben, másrészt hatalmas mértékeivel rávilágít annak időben sodródó, esendő voltára.
A mitológiai felfogás az Egyetlen Isten megsokszorozódásaként értelmezi Brahmá születését, amikor Visnu köldökéből lótuszlevélen megjelenik a teremtő Brahmá, aki a világ dolgait hivatott megteremteni.
Az idő Brahmá életének folyama, amely egymásba ágyazott ciklusok sorozatából áll.
Hossza száz Brahmá-év, ami 311 040 000 000 000 emberi évnek (több mint háromszázezer-milliárd év!) felel meg.
Brahmá egy napja a nappalból és az éjszakából áll. Az élet csak Brahmá nappalai alatt lehetséges, ennek végén bekövetkezik a világvége, amely azonban csak egyetlen világrendszert érint, itt is csak az emberek lakta földet, az alvilágot és a menny alsó rétegét. Ezután hosszú Brahmá-éj következik, amelynek végén elkezdődik az új világ teremtése.
A hinduizmus forrásai
A hinduizmus alapvető forrásai a védák (Véda, azaz tudás). Nem egy ember alkotása, hanem évezredek során formálódó hittételek összessége, amely kiegészítéseivel (brahmanák és upanisádok) hatalmas mennyiségű ismeretanyagot, vallási előírást, filozófiai tézist tartalmaznak. A kutatók i.e. 1500-i.sz. 1500 közötti időszakra datálják a teljes mű létrejöttét.
A védák a teisták szerint isten (Isvara) kinyilatkoztatásai, ebben hasonlít a bibliai ószövetség vallásos értelmezésére, azonban részei valójában időben távoli korszakokban jöttek létre és egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó elképzeléseket is tartalmaznak.
Az ateista mimánszászák szerint a Véda öröktől fogva létező szubsztancia, az ateista szánkhják szerint azonban nem öröktől fogva létezik, mégis minden világban egyformán jelen van, mivel az öröktől fogva létező lélek emlékszik rájuk és átmenti korról korra a Védák szellemiségét. Apanenteisták a mindent átható ősanyag (prakriti) első megnyilvánulásaként, leheleteként, mint dallam, harmónia tekintenek rá.
A védák négy fő részből (szanhitá) állnak:
- Rigvéda - 1028 himnuszból álló gyűjtemény
- Számavéda - Az áldozati szertartások előkészületeinek énekei
- Jadzsurvéda - Áldozati szertartások közben mondott énekek
- Atharvavéda - "Varázsénekek"
Jelképek:
A hindu vallás rendkívül gazdag jelképrendszere a mindennapi élet eseményeiben, a vallási és rituális élet díszítéseiben, a divatban, vagy a művészetek területén játszik jelentős szerepet. Ezek közül néhányat érdemes kiemelni, mint a nyugati kultúra szempontjából furcsa, vagy szokatlan elemeket:
- A svasztika a "szvaszti= jólét, boldogság" szóból származik. A kereszt önmagában sok kultúrában a dinamikus együtthatások szimbóluma. A végükön jobbra vagy balra hajló, megtört keresztek az állandó mozgást jelképezik. A napisten, Szúrja jeleként értelmezik és az ajtófélfára festve az ártó szellemek elűzésében tulajdonítanak neki szerepet. A jobbra tört svasztika Visnu és Ganésa jelképei és a négy életcélt, illetve a szerencsét jelenti. A balra hajló svasztika szerencsétlenséget, romlást jelképez.
- A bindi egy festett, vagy bársonyból készült, kb. fél-egy centiméter átmérőjű pontszerű alakzat, eredetileg a férjezett (nem özvegy) nők jelképe, amelyet a homlokuk közepén hordanak. A színe változhat, sokszor a ruházattal összhangban. A különböző társadalmi eseményeken az alkalomhoz illő színű bindit viselnek, így például temetésen fehéret, esküvői ünnepeken pirosat. Manapság mint divatcikket fiatal hajadon lányok is felteszik, sőt az Indiában élő mohamedán nők is hordják.
A szantálfapasztával, kurkumával vagy szent hamuval húzott három sáv, az Y vagy U-alakú jel, a hindu szekták és kasztok jelölésére szolgál, többek között a Siva hívők és a Visnu követők megkülönböztetésére.
- A mudrá bizonyos kéztartás, amelynek jelképes, sokszor mágikus jelentése van. Az istenszobrok nagy többsége valamely mudrá szerint tartja a kezét, melynek a hinduk számára ismert és fontos jelentéstartománya van. A legismertebb mudrá az ú.n. abhaja-mudrá, a félelemnélküliség (abhaja) kéztartása.
A rituális élet eseményei és a papság
A hívők, életük során, életkoruknak és kasztjuknak megfelelő, kötelező liturgikus eseményeken esnek át, amelyet a papok (brahmanák) szolgáltatnak ki.
A hinduknak életük során célkitűzéseket (purusárthák) kell megfogalmazniuk. Ezek a célkitűzések a vallás és a társadalmi elvárások alapján szigorúan szabályozottak.
- Dharma, az igazságosság elmélete. A tetteknek igazságosaknak és erőszakmentesnek kell lenniük, a szakrális törvények előírásainak megfelelően.
- Az anyagi jólétre való törekvés (artha). Ez a célkitűzés eltökéltségre és arra tanít, hogy az embernek nem szabad meghátrálnia a nehézségek előtt, önmaga és családja boldogulását kell szem előtt tartania.
- A vágyak kielégítése (káma), beleértve a szexualitást is.
- A megváltás (moksa) elérése, azaz az újjászületések körforgásából való megszabadulás akarása.
Ez a négy életcél a hinduk szinte valamennyi szertartásában központi szerepet játszik. Bár kezdetben a három felső kasztra vonatkoztak ezek az előírások, de minden kasztra érvényes a dharma, a lopás elkerülése, az erőszakmentesség, a tisztaság és az érzékszervek feletti uralom törvénye.
Az életcélok megvalósításához megfelelő életmód szükséges, amely a felső három kaszt számára kötelező. Ezek az életmóddal kapcsolatos előírások a következők:
- Bráhmacsarja - a tanulás évei. A Védák, a sasztrák (tudományok), a vidják (művészetek) tanulmányozása mellett, valamely szakma elsajátítását írja elő egy guru (személyes tanító) útmutatásai alapján. A tanuló a guruhoz költözik, és köteles őt és annak családját szolgálni. Meg kell tartóztatnia magát az élvezetektől, a luxustól, többek között nem ehet húst és mézet. Ez az időszak 8-36 éves korig tarthat.
- Grihaszta - családalapítás. Az ember életének második szakasza a családalapításról, gyermeknemzésről, a politikai és társadalmi életben való részvételről szól. Ebben a szakaszban kell megalapozni azt az anyagi jólétet és biztonságot, amely a család hosszú távú túlélését biztosítja az élet viszontagságai között.
- Vánaprasztha - "erdőbe indulás". Amikor az ember az első két korszakon túljutott, a család révbe ért, a gyerekek már nem szorulnak gondoskodásra és fokozatosan átveszik a szülők feladatait. A hívő már elég érett ahhoz, hogy eddigi életét kellő távlatokba helyezze, és világi tapasztalatait önnön belső vizsgálódásaival gazdagítsa. Ezt az időszakot a zarándoklatok, a világtól való elvonulás jellemez.
- Szannjásza - a világról való lemondás. Miután az ember valamennyi korszakot átélte, megérett az idő arra, hogy szembenézzen élete utolsó állomásával. Erényes élete jutalmaképpen derűsen várja a halált, amely után magasabb létformában születhet újjá. A végső cél természetesen a megváltás, a moksa, az újjászületések körforgásától való megszabadulás elérése.
Szertartásaikat gazdagon faragott templomaikban végzik, a fő helyen az általuk elsőként tisztelt isten szobrával, akinek ételeket, virágokat, illatosítószereket, gyertyákat és keneteket ajánlanak fel. Az istenek számtalan cselekedetét és megnyilvánulását ünneplik, gazdag rítusok sorozatát építve ki a hívők körében. Az élet maga is szent megnyilvánulás, így természetesnek veszik, hogy a vallási áhítat annak minden percében jelen van.
Azonban a brahmanáktól kiszolgáltatott 16 szentség (szanszkára) kötelezően csak a magasabb kasztok férfi tagjaira vonatkozik: névadás, első szilárd étel fogyasztása, első kimenetel a házból, első hajvágás. Rituálé keretében viszik el a brahmana tanítómesterhez, hogy a védákat tanulmányozhassa, majd onnan a hazatérés szentségével távozik a világi életbe. A házasság szentsége, és azt követően a férfiutódok biztosítása újabb szentség felvételét jelenti, majd a terhesség alatt a magzatot óvó szertartások következnek. A végső szentség felvétele a hindu temetés, a hamvasztás alatt történik. A szertartások azonban itt nem érnek véget. A holtak szellemének felajánlott áldozatokkal biztosítják az elhunyt bejutását az ősök nagy szellemi közösségébe, majd a gyászév letelte után évente mutatnak be áldozatokat a felmenőknek, a dédapáig bezárólag. A hamvasztás után önmaguk rituális megtisztításáról is gondoskodnak.
A szertartások tisztaságának megőrzése és pontos lefolytatása érdekében papok (brahmanák) jelenlétére van szükség, akiket mindezen szolgáltatások igénybevételekor gazdagon megjutalmaznak, megvendégelnek. Ennek is köszönhető, hogy az idők folyamán hatalmukat rendkívüli módon megszilárdították. A brahmanák szigorú jelenléte a társadalmi élet minden szintjén - a falusi kisközösségektől a királyi udvarig - magában hordozta egyrészt a társadalmi szerkezet nagyfokú ismeretét, amelyet a kasztrendszer kifejlődése csak elősegített, másrészt a manipulatív szándékot a hatalmi pozíciók megragadására. A szektás vagy ősi vallások beolvasztásával a brahmanák befolyásuk alá tudták vonni a különböző, a széles néprétegek között felbukkanó vallási áramlatokat, így ennek is köszönhető a hindu vallásrendszer rendkívüli gazdagsága. A brahmanák hatalmát és öröklődő előjogait azonban tekintélyük ellenére, időről időre bizonyos szellemi mozgalmak megkérdőjelezték (dzsainizmus, buddhizmus). A kasztrendszer és a rendkívüli hagyománytisztelet megkönnyítette a brahmanák harcát ezekkel a törekvésekkel szemben, így ez a kaszt a mai napig az indiai társadalom legbefolyásosabb rétege.
Hindu szokások és szertartások
Mi a namaste jelentése?
Az indiaiak úgy üdvözlik egymást, hogy két tenyerüket összeteszik a mellkasuk előtt és fejükkel bólintanak, miközben azt mondják: namaste. Ez a köszöntés bárkinek szólhat – nálunk fiatalabbaknak, saját korosztályunknak, idősebb barátainknak, sőt idegeneknek is. A szent iratok (shaastra) öt hagyományos üdvözlési formát említenek, amelyek közül a namaskar az egyik. Ezt földre borulásként értelmezik, de tulajdonképpen a tisztelet kifejezésére vonatkozik, ahogy ma is tesszük, amikor namastéval üdvözöljük egymást.
A namastét hétköznapi vagy hivatalos üdvözlésként is használjuk. Tulajdonképpen egy kulturális egyezmény vagy istentiszteleti tevékenység, amely sokkal jelentőségteljesebb annál, mint amit látunk belőle. Szankszritul a namah + te = namaste. Ez annyit tesz „meghajlok előtted” vagy „üdvözletem, tiszteletem, hódolatom neked”. A namaha szó szerint azt is jelenti, hogy „nem az enyém” (na ma). Spirituális jelentése az egónk megtagadása vagy csökkentése mások jelenlétében.
Az emberek közötti valódi találkozás a lelkük találkozása. Amikor namastéval üdvözöljük egymást, azt fejezzük ki, hogy találkozzon a lelkünk. Ezért tesszük össze a tenyerünket a mellkasunk előtt, a bólintás pedig a szeretetteljes és alázatos barátságot juttatja kifejezésre.
A spirituális jelentése még ennél is mélyebb. A bennünk található életerő, Istenség, önvaló vagy az Úr mindenkiben azonos. Ezen egység felismeréseként összetesszük tenyerünket és biccentünk a fejünkkel, hogy így üdvözöljük az illetőben jelen lévő Istenséget, akivel találkozunk. Ezért néha a szemünket is lehunyjuk, ha egy tiszteletre méltó személynek vagy az Úrnak végezzük a namastét – mintha befelé néznénk. Gyakran kísérik a mozdulatot olyan szavak, mint Ram Ram, Jai Shri Krishna, Namo Narayana, Jai Siya Ram vagy Om Shanti, az ember belső Istensége felismerésének jelzésére.
Ha ismerjük a jelentését, akkor a köszöntésünk nem marad csupán felszínes mozdulat, hanem utat nyit egy mélyebb kommunikáció felé, szeretet- és tiszteletteljes légkörben.
Miért ajánlják fel kókuszdiót?
Indiában a leggyakoribb templomi felajánlások egyike a kókuszdió. Ezenkívül esküvőkön és ünnepeken is fel szokták ajánlani, valamint új járművek, hidak vagy házak felavatására is használják. A homa szertartás elvégzésekor az áldozati tűzbe ajánlják fel. A kókuszt feltörik, az Úr lába elé helyezik, majd később áldott ételként szétosztják (prasaada).
A megszáradt kókuszdió rostját eltávolítják a tetején található, kis szöszmöszös rész kivételével, így a kókuszdió úgy néz ki, mint egy ember feje. A kókusz feltörése az ego megtörését szimbolizálja, a belsejében lévő lé a hajlamainkat ( vaasanas), a fehér hús pedig az elmét, amelyeket ily módon mind felajánlunk az Úrnak.
Ezáltal az Úr érintésétől megtisztul az elme és szent ajándékká válik (prasaada). A hagyományos abhishekha szertartásokon, melyeket templomban és otthon is végeznek, többféle dolgot is ráöntenek az Istenséget ábrázoló formára, például tejet, túrót, mézet, kókuszlevet, szantálfakrémet, szent hamut stb. Minden egyes ilyen anyagnak sajátos jellegzetessége van, amely jótékony hatású az istentiszteletet végzők számára. Úgy tartják, az abhishekha szertartásokon használt kókuszlé például spirituális erővel ruházza fel az útkeresőt.
A kókusz az önzetlen szolgálatot is szimbolizálja. A pálmafák minden részét felhasználják – a törzsét, a leveleit, a gyümölcsét, a kókuszháncsot – méghozzá számtalan módon. Például háztetőkhöz, szőnyegek, ízletes ételek, olajok vagy szappan készítéséhez. A kókusz felszívja a földből a sós vizet és édes, tápláló nedüvé alakítja át, ami különösen jótékony hatású a betegek számára. Ezenfelül ayurvédikus gyógyszereket és más orvosságokat is készítenek belőle. A kókuszdión található három pont a háromszemű Úr Shivát is szimbolizálja, így úgy tartják, valóra váltja a kívánságokat.
Miért gyújtanak gyertyát?
Szinte minden indiai otthonban naponta mécsest gyújtanak az Úr oltárja előtt. Néhány háznál hajnalban gyújtják meg, mások kétszer egy nap – pirkadatkor és alkonyatkor –, egyes családoknál pedig az egész nap folyamán használják (akhanda deepa). Minden rendezvény gyertyagyújtással kezdődik, ami az egész esemény alatt folyamatosan ég.
A fény a tudást szimbolizálja, emelett a sötétséget és a tudatlanságot is jelképezi. Az Úr a tudás princípiuma (chaitanya), aki mindenfajta tudás forrása és felelevenítője, így a fényt akként tiszteljük, hogy az maga az Úr.
A tudás megszünteti a tudatlanságot, mint ahogy a fény elűzi a sötétséget. A tudás maradandó belső vagyon is, amellyel bármilyen külső eredményt elérhetünk. Tehát azért gyújtunk gyertyát, hogy meghajoljunk a tudás előtt, amely a bőség összes formája közül a leghatalmasabb.
Vajon miért nem lámpát vagy villanyégőt kapcsolunk fel? A sötétség ezzel is megszűnik ugyan, ám a hagyományos olajmécses spirituális jelentőséggel is bír. Az olaj vagy tisztított (ghee) vaj a lámpában a negatív, gyarló hajlamainkat (vasana) szimbolizálja, a kanóc pedig az egót. Ha spirituális tudással gyújtjuk meg, akkor a hajlamok lassan felemésztődnek, és egónk végül eltűnik. A mécses lángja mindig felfelé ég. Ehhez hasonlóan, nekünk is olyan tudást kell elsajátítanunk, amely a magasabb eszmények felé vezet.
Leborulok a hajnal és az alkonyat mécsese előtt, melynek fénye a tudás princípiuma (a legfelsőbb Úr), mely elűzi a tudatlanság sötétségét, és amellyel minden megvalósítható az életben.
Miért végzik az aarati szertartást?
Az aarati szertartást a rituális istentiszteletek (pooja, bhajan) végén szokás végezni az Úrnak vagy egy szentnek, illetve egy mélyen tisztelt vendégnek. Ezt mindig harangszó kíséri, és többnyire éneklés, hanszerek és taps is. Ez az istentiszteleti szertartások tizenhat lépésének egyike (shodasha upachaara). Jobb kezünkben, az óramutató járásával megegyező irányban köröket írunk le egy lámpával vagy fáklyával, hogy az Úr teljes alakját fénybe borítsuk. Amíg a fény körbejár, hangosan vagy magunkban imádkozunk, énekelünk vagy csak egyszerűen gyönyörködünk az Úr látványában, amelyet megvilágít a fény. Az aarati végén kezünket a láng felé helyezzük, majd gyengéden megérintjük a szemünket és a fejünk tetejét. Gyermekkorunkban mindannyian részt vettünk ilyen szertartáson. Most fedezzük fel, miért is végezzük az aaratit?
A szeretet Urának imádata közben – az abhisheka szertartásnál, egy kép feldíszítésénél vagy gyümölcs- és ételfelajánlásoknál – láthatjuk az Úr szépségét minden dicsőségében. Elménk az Úrra összpontosít, miközben a fény megvilágítja. Ez ahhoz hasonlatos, mintha csendben, nyitott szemmel meditálnánk a szépségén. Az éneklés, tapsolás és a harangszó örömöt és szerencsét fejez ki az Úr látványának kíséretében.
Az aaratit gyakran végzik kámforral, amely spirituális jelentőséggel bír. Ha a kámfort meggyújtják, magától teljesen elég, anélkül hogy bármilyen nyomot hagyna maga után, így belső hajlamainkat ( vaasanas) szimbolizálja. Ha tehát meggyújtjuk a tudás tüzével, amely megvilágítja az Urat (az Igazságot), akkor hajlamaink tökéletesen elégnek, és nyoma sem marad az egónknak, amely megteremtette bennünk az individualitás érzését és elszakított minket az Úrtól. A kámfor égése során felfedi az Úr dicsőségét és kellemes illatot áraszt, miközben feláldozza magát. Spirituális fejlődésünk folyamata során, mesterünket és a társadalmat szolgálva nekünk is önként fel kell áldoznunk magunkat és mindent, amink van, hogy mindenkire a szeretet illatát onthassuk. Gyakran sokáig várunk arra, hogy fénylő Urunkat meglássuk, ám az aarati szertartás idején automatikusan becsukjuk a szemünket, hogy befelé tekintsünk. Ez azt jelképezi, hogy mindannyiunk az Úr temploma.
Mint ahogy a pap megvilágítja az Úr formáját az aarati lángjával, a guru felfedi számunkra belső Istenségünket a spirituális tudás „lángjának” segítségével. Az aarati végén kezünket a láng felé helyezzük, majd megérintjük a szemünket és a fejünket annak jeleként, hogy borítson be minket az a fény, amely megvilágítja az Urat, hogy legyen látásmódunk isteni, gondolataink pedig nemesek és szépek.
Az aarati filozófiai jelentése még messzebbre nyúlik. A fény természetes forrásai a Nap, a Hold, a csillagok, a villám és a tűz, az Univerzum e csodálatos jelenségei pedig az Úrtól erednek. Minden dolog létezése és ragyogása csak neki köszönhető. Így amikor az aarati lángja fénybe borítja az Urat, figyelmünket a fény legeredendőbb forrására irányítjuk, amely a tudást és az életet jelképezi.
A Nap az értelem Istene is, a Hold az elméjé, a tűz a beszédé, az Úr pedig a legfelsőbb tudatosság, amely mindezt fénybe borítja. Isten nélkül az értelem nem képes gondolkodni, az elme nem képes érezni, a nyelv pedig nem képes beszélni. Az Úr az értelem, az elme és a nyelv felett áll. Így azért, hogy ez a véges eszköz képes legyen megvilágítani az Urat.
Miért tartják különlegesnek a lótuszt?
A lótusz az igazság, a szerencse és a szépség szimbóluma (satyam, shivam, sundaram). Mivel az Úr természete is ez, így különféle részeit a lótuszhoz szokás hasonlítani (pl. lótusz-szemű vagy lótuszláb, lótuszkéz, a szív lótusza stb.). A lótusz a felkelő Nappal nyílik ki, majd éjszakára bezárja szirmait. Így nyílik meg a mi elménk is, és tágul a tudás fényével. A lótusz még a mocsaras vidékeken is kinő, ahol környezete ellenére szép és érintetlen marad, mellyel arra emlékeztet minket, hogy nekünk is, minden körülmények között igyekeznünk kell megőrizni belső szépségünket és tisztaságunkat.
A lótusz levele sosem lesz nedves, annak ellenére, hogy vízben él, így a bölcs ember szimbólumává vált, aki mindig boldog, mert nem érintik meg a világi változások és fájdalmak.
Aki a Legfelsőbbnek (Brahman) ajánlja tetteit ragaszkodás nélkül, azt nem szennyezi bűn, mint ahogy a lótusz levele sem szívja be a körülötte lévő vizet.
Ebből megtanulhatjuk, hogy ami a bölcs embernek természetes, az követendő példa minden lelki gyakorló (sadhaka) vagy hívő számára. Testünknek bizonyos energiaközpontjai vannak, amelyeket a Yoga Shaastrában chakráknak neveznek. Minden egyes csakra a lótuszhoz hasonlítható, melynek bizonyos számú szirmai vannak. Például, az ezerszirmú lótusz a koronacsakrát jelképezi (sahasra chakra) a fejünk tetején, ami megnyílik, ha a jógi eléri Istent, azaz a megszabadulást. Ha valaki leül meditálni, a lótuszülést javasolt (padmaasana). Az Úr Vishnu köldökéből egy lótusz emelkedett ki, amelyből az Úr Brahma született, hogy megteremtse a világot. Így a lótusz a teremtő és a legfelsőbb ok kapcsolatának szimbóluma is. Ezenkívül az Úr Brahma lakóhelyét is jelenti (brahmaloka). Azt mondják, a szerencsés swastika (indiai horogkereszt) jel szintén a lótuszból alakult ki.
Miért végeznek körbejárást (pradakshina)?
Középpont nélkül nem rajzolhatunk kört. Az Úr életünk középpontja, forrása és esszenciája. Mindennapi teendőinket ezt felismerve kell végeznünk. Ez a körbejárás jelentősége. A kör vonalának minden pontja egyenlő távolságra van a középpontjától. Ez azt jelenti, hogy bárkik is vagyunk és bárhol is vagyunk, egyformán közel állunk az Úrhoz. Ő elfogultság nélkül ontja ránk a kegyét.
Miért végeznek körbejárást az óra járásával megegyező irányban?
Ennek oka – mint ahogy valaki egyszer mondta – nem az, hogy az összeütközéseket elkerüljük! A körbejárás során az Úr mindig a jobb oldalunkon van. Indiában a jobb oldal a szerencsét jelképezi. Így amikor egy szent helyet járunk körbe, arra emlékeztetjük magunkat, hogy a szerencsés, erkölcsös életet éljük az Úrral, aki mint vezetőnk a segítség és az erő nélkülözhetetlen forrása – a „jobb kezünk”.
Az indiai szent iratok előírják – úgy tekints szüleidre és tanáraidra, mint az Úrra! (Matrudevo bhava, pitrudevo bhava, acharyadevo bhava.) Így a szüleinket és az isteni személyeket is körbejárjuk.
A tradícionális istentisztelet (pooja) elvégzése után az a szokás, hogy saját magunk körül is megfordulunk. Ily módon emlékezünk a bennünk lévő legfelsőbb Istenségre, amelyet az Úr egy bizonyos formájában bálványozunk a külső istentisztelet során.
Miért tekintik szentnek a fákat és a növényeket?
Az Úr, aki bennünk él, minden élőlényt áthat, legyen az növény vagy állat, ezért őket is szentnek tekintjük. Az emberi élet a földön a növényektől és a fáktól függ. Ők biztosítják számunkra azokat a tényezőket, amelyek lehetővé teszik az életet a földön: az ételeket, az oxigént, a ruháinkat, a lakóhelyet, a gyógyszereket stb.
Ezért Indiában azt tanítják, hogy szentnek kell tekintenünk a növényeket és a fákat. Az indiai szent iratok azt mondják, ha valamilyen okból ki kell vágnunk egy fát, akkor tizet kell ültetnünk helyette. Azt tanácsolják, hogy csak annyi fát és növényt használjunk fel, amennyire szükségünk van az ételeinkhez, ruháinkhoz stb. Arra is felszólítanak, hogy bocsánatot kell kérnünk a növénytől vagy a fától mielőtt kivágjuk, hogy ne kövessük el az ezzel kapcsolatos bűnt (soona). Bizonyos növényeket, mint például a tulasit vagy a peepalt, amelyek sok jótékony tulajdonsággal rendelkeznek, még ma is Istenként tisztelik. Úgy tartják, hogy az isteni lények növényként és fákként nyilvánulnak meg, így sok ember tiszteli őket, hogy teljesüljenek kívánságaik, vagy hogy az Úr kedvére tegyenek.
Miért harangoznak a templomban?
Azért, hogy felébresszük az Urat? Ő sosem alszik. Vagy azért, hogy az Úr tudtára adjuk, hogy itt vagyunk? Nincs szükség arra, hogy ezt közöljük vele, hiszen Ő mindentudó. Esetleg ez egyfajta engedélykérés, hogy beléphessünk a területére? A templom olyan, mintha hazatérnénk, így nincs szükség engedélyre ahhoz, hogy beléphessünk, az Úr mindig szívesen fogad. Akkor miért harangozunk?
A harangszó szerencsés hangokat teremt. Létrehozza az OM hangot, az Úr univerzális nevét. A szerencsének kívül és belül is meg kell nyilvánulnia ahhoz, hogy részesülhessünk az Úr látványában, aki minden szerencse megtestesítője. A harang a rituális aarati szertartás alatt is szól, amelyet gyakran kísérnek kagylók vagy más hangszerek szerencsét hozó hangjai. A harangszó, a kagyló és más hangszerek másik jelentősége, hogy elnyomják a kedvezőtlen, oda nem illő zajokat és hangokat, amelyek megzavarhatják az istentisztelet vallásos hangulatát, a koncentrációt és a belső békét.
Miért böjtölnek?
A legtöbb vallásos indiai ember rendszeresen vagy legalább különleges alkalmakkor, ünnepek idején böjtöl. Ezeken a napokon egyáltalán nem esznek, vagy csak egyszer, illetve csak gyümölcsöt fogyasztanak, vagy speciális diétát tartanak nagyon egyszerű ételekkel. A böjt szanszkrit elnevezése upavaasa = upa (közel) + vaasa (maradni). Tehát a böjt azt jelenti, közel lenni az Úrhoz, mentális közelségbe kerülni Istennel. Így miért is kellene ennünk a böjt során?
Nagyon sok időt és energiát fordítanak az ételek beszerzésére, megfőzésére, illetve az evésre és az emésztésre. Bizonyos fajta ételek fásulttá vagy zaklatottá teszik az elmét, így bizonyos napokon az ember úgy dönt, hogy időt takarít meg és megtartja energiáit azáltal, hogy egyszerű és könnyű ételeket eszik, vagy teljesen megvonja magától az étkezést, hogy elméje éberré és tisztává váljon. Máskülönben az elme az ételekkel kapcsolatos dolgokkal foglalkozik, a böjt idején viszont nemes gondolatok árasztják el és az Úrral időzik. Mivel ez egy önként vállalt fegyelmi gyakorlat, az ember rendszerint örömmel tartja be.
Minden rendszer időnként szünetet és átvizsgálást igényel, így a pihenés és az étrendváltás a böjt idején nagyon jót tesz az emésztőrendszernek és az egész testnek. Minél inkább engedünk az érzékeknek, annál többet követelnek. A böjt segít uralni érzékeinket, így a vágyak alábbhagynak, elménk pedig kiegyensúlyozottá és békéssé válik. Nem szabad, hogy a böjt legyengítsen, ingerlékennyé tegyen, vagy erősítse azt a késztetést, hogy majd később engedünk a vágyainknak. Ez csak akkor történik meg, ha a böjtnek nincs nemes célja. A Bhagavad Gita arra buzdít, hogy együnk megfelelően – se túl sokat, se túl keveset – (yukta-aahaara) valamint, hogy egyszerű, tiszta és egészséges (szatvikus) ételeket együnk még akkor is, ha nem böjtölünk.
Miért ajánlják fel az ételt az Úrnak étkezés előtt?
Az indiaiak ételfelajánlást tesznek az Úrnak, melyet később az Úrtól kapott szent ajándékként fogyasztanak el (prasaada). A naponta végzett rituális istentiszteletek (pooja) alkalmával is teszünk ételfelajánlásokat (naivedyam).
Az Úr mindenható és mindentudó. Az ember egy rész, az Úr a teljesség. Minden, amit teszünk, csakis az Ő erejével és tudásával lehetséges. Így amit az élettől tetteink eredményeként kapunk, az egyedül az Övé. Az ételek fejaljánlásával ennek elfogadását juttatjuk kifejezésre. Ezt jól példázza a hindi kifejezés: Tera tujko arpan – Felajánlom neked, ami a tiéd. Így válik az étel számunkra az Úr ajándékává, melyet Isten érintése hat át. Ennek tudatában, az ételhez és az evéshez való egész hozzáállásunk megváltozik. A felajánlott étel természetes módon megtisztul és a legjobbá válik. Mielőtt elfogyasztanánk, megosztjuk másokkal, amit kaptunk. Nem kérjük, nem panaszkodunk és nem is kritizáljuk a kapott étel minőségét, hanem örömmel elfogadjuk ( prasaada buddhi).
Mielőtt még elfogyasztjuk ételünket, megtisztítás céljából vizet spriccelünk a tányér köré. Öt falatot félreteszünk a tányér szélére annak jeleként, hogy tudomásul vesszük, hogy tartozunk az isteni erőknek (devta runa) jóságos kegyükért és védelmükért; őseinknek (pitru runa), amiért átadták nekük származásukat és a családi kultúrát; a bölcseknek (rishi runa), hogy „felismertük” vallásunkat és kultúránkat, és hogy fenntartották és átadták ezeket nekünk; embertársainknak (manushya runa), akik felépítik a társadalmat és akik támogatása nélkül nem élhetnénk úgy, ahogy most, valamint más élőlényeknek (bhuta runa), amiért önzetlenül szolgálnak minket. Ezután felajánljuk az ételt az Úrnak, aki maga az életerő és a bennünk élő öt életet adó fiziológiai folyamat.
A tisztelet kinyilvánításának formái:
Pratuthana – felállunk, hogy köszöntsünk valakit.
Namaskaara – tiszteletadás a namasteval (ezt többféle módon is említik)
Upasangrahan – az idősek és a tanárok lábának megérintése.
Shaashtaanga – teljes leborulás, amikor a lábak, térdek, a has, a mellkas, a homlok és a karok is érintik a földet az idős ember előtt.
Pratyabivaadana – az üdvözlés viszonzása.
A szent iratok leírják azokat a szabályokat, hogy kinek, ki előtt kell leborulnia. Anyagi helyzet, a család hírneve, kor, erkölcsi tartás és spirituális tudás – ezek a legfontosabbak növekvő sorrendben, melyek meghatározzák, hogy egy ember mekkora tiszteletet érdemel. Ez az oka annak, hogy egy király – hiába áll egy egész ország élén – leborul egy spirituális mester előtt. Az eposzok, mint a Ramayana és a Mahabharata sok olyan történetet tartalmaznak, amelyek erre világítanak rá.
Miért használnak imaszobát?
A legtöbb indiai család imaszobát vagy oltárt tart fenn, ahol mécsest gyújtanak és istentiszteletet végeznek nap mint nap. Itt szokás végezni más egyéb lelkigyakorlatokat is, úgy mint Isten nevének recitálása (japa), meditáció, szent iratok olvasása (paaraayana), ima vagy vallásos dalok éneklése. Különleges alkalmakkor, mint például születésnapokkor, évfordulókkor vagy ünnepnapokon speciális istentiszteletet is tartanak. A család minden tagja – idős és fiatal egyaránt – itt elmélkedik és imádja Istent.
Az Úr az egész teremtés, így Ő a valódi tulajdonosa annak a háznak is, amiben élünk. Az imaszoba a ház „mesterszobája”. Mi csak földi bérlői vagyunk Isten tulajdonának. Ez a gondolat megszabadít minket a hamis büszkeségtől és a birtoklási vágytól.
Az ideális szemlélet az, ha az Urat tekintjük otthonunk valódi tulajdonosának, önmagunkat pedig csupán a gondnoknak. Ha ez túl nehéznek bizonyul, akkor legalább gondoljunk rá úgy, mint egy nagyon szívesen látott vendégre. Mint ahogy egy fontos vendéget is mindig a legnagyobb kényelemben szállásolunk el, ünnepeljük Isten jelenlétét azzal, hogy kialakítunk egy imaszobát vagy egy oltárt az otthonunkban, amit mindig tisztán tartunk és feldíszítünk.
Isten mindent áthat. Azért van imaszobánk, hogy az emlékezetünkben tartsuk, hogy Ő az otthonunkban is velünk van. Isten kegye nélkül semmilyen feladatot nem végezhetünk el sikeresen és könnyedén. Az imaszobában beszélgetünk vele, és segítségül hívjuk a kegyét minden nap, valamint különleges alkalmakkor is.
A házban minden szobának speciális funkciója van: a hálószobát pihenésre, a nappalit vendégek fogadására, a konyhát pedig főzésre használjuk. Minden szoba berendezése, díszítése és atmoszférája a szoba rendeltetésének megfelelő célt szolgálja. A meditációhoz, istentisztelethez és imádsághoz is meg kell teremtenünk a kellő atmoszférát – ezért van szükség imaszobára.
A szent gondolatok és hangrezgések átjárják a helyet és hatnak annak az elméjére, aki ott tölti az idejét. A rendszeres meditáció, istentisztelet és éneklés során összegyűlt spirituális gondolatok és rezgések szintén átjárják az imaszobát. Ha fáradtak vagy zaklatottak vagyunk, mégha csak ücsörgünk is egy ideig az imaszobában, akkor is megnyugszunk, felfrissülünk és lelkileg feltöltődünk.
(forrás: Wikipedia és egyéb oldalak)
